Kommunista honfoglalás: Sztálinváros építői

(…) Az első napon még gyalog indultak útnak a munkások, mégpedig a két alapvető feladat szerint, kétfelé. Az egyik csoport hozzákezdett a sikló (felvonó volt a Vidám Park területén) építéséhez, vagyis a Dunán érkező anyag feljuttatását készítették elő. A többiek, akiknek szállásokat kellett építeni, a hatos úton indultak Dunaföldvár irányába. Fazekas Imre ács brigádvezető visszaemlékezése szerint: "Körülbelül a mai Béke tér helyén, közel a Lajos-kőhöz álltunk meg, ahol egy dűlőút keresztezte az országutat. Barakkok építésével kezdtük. Gabonatábla volt az első kitűzött barakk helyén. Igencsak sajnáltuk el taposni…"

A hajdani nagy barakktáborokban, a Délivárosban, a Radarban ezrek laktak. Aki munkát kapott Sztálinvárosban, annak szállás is járt. Egy vaságy, egy szék, egy keskeny furnér vagy pléh szekrényrekesz valamelyik barakkszobában. Eleinte a felépült végleges lakásokat is szállásnak használták, hiszen az első évben családok nem is költözhettek az építkezésre. S ahol tízen-húszan laktak együtt, ott a tisztaság védelme egyszersmind az egészség védelmét is jelentette. Bizony nem szégyen, de 1952-ben a következő rendeletre is szükség volt: "A hét első két munkanapján a Szűrőállomás éjjel 24 óráig ügyeletet tart. Ez idő alatt a tisztaságfelelősök a telep minden tömegszállását átvizsgálják, hogy az otthonukból visszatérőket megakadályozzák a féregbehurcolásban. Egyébként az eddig kéthetenként végzett porzást ezentúl hetenként kell elvégezni, mégpedig úgy, hogy a DDT-por a dolgozó testével közvetlenül érintkező ruhákba jusson." (…)

Kommunista honfoglalás: Sztálinváros építői

(…) Kik voltak az idesereglett ezrek és tízezrek? A korabeli magyar társadalom minden rétege és csoportja elküldte ide képviselőit. Többségében tisztességes munkás-és parasztfiatalok jöttek, de olykor-olykor az elviselhetőbbnél több volt a kalandor, a munkakerülő, a prostituált, deklasszált is. Egy híresztelés azonban nem igaz, a hőskorban elítéltek sohasem építették Sztálinvárost. Ez sértette volna a város rangját és azokét, akik szerte az országban büszkén vallották magukat az első szocialista város építőinek.

A DISZ felhívással is fordult a fiatalokhoz: "Magyar Ifjúság! Építsük fel a Dunai Vasművet, ötéves tervünk büszkeségét!" A felhívás után néhány hónap alatt tízen nem mentek haza a falujukba, hanem Dunapentelére indulnak. Meg is érkeztek mindannyian. A Sallai Imre szakérettségis kollégium diákjai kiadták a jelszót: "Érettségi után Pentelén találkozunk." Úgy is lett. 1951 nyarán megnyílt az első diáktábor, valahol a mai kórház tájékán. Elsőnek a budapesti Kossuth Zsuzsa Gimnázium tanulói érkeztek, őket három éven át vagy harmincezer diák követte. (…)

"Tamásnak Sztálinvárosba kellett mennie DISZ táborba. Így írt a táborból:
Drága…….!
Sok móka, tréfa után megérkeztünk szálláshelyünkre. Nappal meg lehet sülni benne, szerencsére nem tartózkodunk benne nappal, t.i. olyankor kinn dolgozunk. Pokrócunk is van. Nagyon sokan vagyunk kb. 2500-3000 fiú és lány, egy egész sátorváros van kerítéssel körülvéve. Hangszóró van felszerelve és egész nap bömböl, néha olyankor is amikor nem kellene. Mi 10-en vagyunk egy szakaszban egy sátorban. Napi munkánk kb.10 óra, bőröndön írok. A gyerekek most azzal szórakoznak, hogy kinek hány hólyag van a tenyerén. Eddig én vagyok a második, 3 nagy és 5 kicsi és egy vérhólyag a tenyeremen. Nem szabad fürödni, csak esetleg 1 héten egyszer. Nagyon sok áldozata van a Dunának (átlag hetente 2). Ma este lemehettem és 1 órán keresztül zavartam ki a népet a mély vízből stb. Sajnálom a Balatont, fürdés közben gondolhatsz rám.
Sok szeretettel üdvözöl Tamás!
Sztálinváros, DISZ tábor A/II. EZRED, III. SZÁZAD”

Visszatérés a gyökerekhez

"– Amikor én Sztálinvárosba lejárogattam, belekezdtem egy regény írásába is, amiből négyszáz oldal készült el, részleteket publikáltam is már belőle, A Bónis család lett volna a címe, 1956-ban félbeszakítottam. Akkor egy kicsit a mérnök bukkant ki belőlem. Ami ott készült és épült, az azért monumentális vállalkozás volt. Magyarországon ilyen még nem történt: felépíteni egy városrészt, beköltöztetni a gyárépítőket, elkezdeni a gyárat építeni, ugyanakkor a várost is fejleszteni, miközben a gyár tovább terjeszkedik – ennek az egésznek volt egy óriási romantikája. Ugyanakkor, hogy alapvető tévedés volt az egész – mármint nemzetgazdasági szempontból –, azt mi nem tudtuk, az később derült ki, hogy nem oda kellett volna építeni, egy löszös fennsíkra, ahol minden háznak különleges alapozás kell. Ezt mi akkor nem tudtuk, hogy lehetett volna jobban és jobb helyre, másként építeni; és rettenetesen izgalmas volt az az embertömeg, ami ott összeverődött. Az országnak részben a szemetje, részben a java került ide, mert például vonatrakományszám hozták oda a pesti kurvákat dolgozni, és az exkavátor néha csecsemőholttesteket emelt ki a földből.
– Ez nem legenda?
– Ott voltam… Tehát itt a jó meg a rossz, a lelkesedés meg a teljes korrupció valahogyan úgy keveredett, hogy valamiféle aranyláz jellege volt az építkezésnek. És voltak nagy figurái, például Borovszky Ambrus, aki ezt annak idején beindította, és azt hiszem, mindmáig ott van, mindmáig a vezetője.”
Örkény István - életrajzi beszélgetés Lázár Istvánnal, 1978

Sztálinváros: az első ötéves terv legfontosabb célkitűzése

A Magyarországon célként kitűzött gyors ütemű iparosítás érdekében a Magyar Dolgozók Pártja határozatot hozott egy új vaskohászati kombinát és hozzá kapcsolódó lakótelep felépítéséről. A minisztertanács 1949. december 28-án Dunapentelét jelölte ki a Dunai Vasmű Kohászati Kombinát telepítési helyéül.
A rövid idő alatt hatalmas méreteket öltő építkezés anyag- és munkaerőhiánnyal küzdött, a technikai ellátottság színvonala sem volt megfelelő. 1950. november 10-én párthatározat született az építkezés nagyarányú kibontakoztatásáról: nagyüzemi munkásokat irányítottak Dunapentelére.
Az építkezések az ország minden részéből vonzották a munkaerőt, az ott dolgozók a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből kerültek ki. A munkások számos kedvezményben részesültek. 1950 végén a nagyközség lakóinak száma elérte a 4200, az építkezésen dolgozóké a 7100 főt.

Divatbemutató az Arany Csillagban

Szombaton este rendezte meg a Kiskereskedelmi Vállalat divatbemutatóját az Arany Csillagban. (…)
A szolid elegancia értékmérője volt minden egyes ruhadarab. Az Arany Csillag zenekarának lágy, édes melódiáira jöttek a manekenek, s a közönség nagy érdeklődése közepette léptek fel a pódiumra. Felvonultak a legmodernebb kisestélyi ruhák, a tűsarkú körömcipők, láthattunk elegáns gyapjúszövet kiskosztümöt, export minőségű sötétszürke kamgarn öltönyt kétsoros fazonnal, s élénk, ütemes taps jutalmazta az ismét divatba jött tiszta gyapjúból készült szmokingot, mely bálba, színházba, esküvőre egyaránt elegáns viselet.
A szmokingot 1814 forintért lehet vásárolni a Kiskereskedelmi Vállalat sztálinvárosi üzleteiben. Láthattunk kisipari készítésű gojzer varrott cipőt 395 forintért, borjúbox körömcipőt, műanyag táskát, szegelt és varrott talpú dupla talpas félcipőt. Szövetből készült kiskosztümöt bordó, sötétkék és fekete színben. Élénk érdeklődés kísérte a tűsarkú szandált is, mely mindössze 184 forintba kerül.
A divatbemutatón a helyi Vegyesipari Vállalat ruháit is felvonultatták. Az ízléses, szép kivitelezésű ruhák, kiskosztümök városunk büszkeségei lehetnek.
A divatbemutatóhoz a műsort az Arany Csillag zenekara és a házi dizőz szolgáltatta. Remek dobszólók, slágerek hangzottak el, s nagy taps jutalmazta Budai Mocsár Ferenc “kanári szvift”-jét, mely nemcsak vonzó, bájos, de igen színvonalas is volt.

Sztálinvárosi Hírlap, 1958. március 4.

(A posztban szereplő képek némelyike nem biztos, hogy a leírt eseményhez tartozik.- szerk.)

Élüzem lett a MÁVAUT

Az ember örül, ha eredményeket lát!… Százszorosan örül azonban, ha egy olyan üzem dolgozóival ünnepelheti a munka eredményeit, akikkel nem egyszer kénytelen volt komoly hibákról beszélni.
Így van ez a Sztálinvárosi Mávauttal is.
A Mávaut élüzem lett!…
Van ebben valami elgondolkoztató!
Nem is a termelési eredményekben keressük a dolgok nyitját, mert ezen a téren a Mávaut régebben is kiválót nyújtott. Az utas szemével nézzük most a vállalatot.
Az irodaház felől bekanyarodik egy külsőre tisztának látszó autóbusz. Megállóhoz érve kalauznő ugrik le róla és udvariasan tessékeli a kocsiba az utazót. Belül rend és tisztaság. Pár perc s a Sztálin-úton újabb “busz” tűnik fel.
A Béke-téren álldogálunk. Kissé türelmetlenül tekintünk az órára. Egy arra menő forgalmista udvariasan érdeklődik: “Hova utaznak kérem?” S udvariasan ad felvilágosítást, hogy mikor indul autóbusz a kérdezett irányba.
Nagy átalakuláson ment át a Mávaut néhány hónap alatt. S ha a hibákért gyakran a Mávaut igazgatóját, Kerekes elvtársat okoltuk, most a Mávaut kollektívája mellett az eredményeket is neki kell tulajdonítanunk.
Sztálinváros utazóközönségének a Mávaut kitüntetése alkalmából csak az a megjegyezni valója: új eredményekért, új munkasikerekért, hazánk és városunk felvirágoztatásáért dolgozzanak tovább besülettel.
E. K.

Sztálinváros, 1955. április 29.

Első olvasói levelünk! Nagyon köszönjük Nyári Jánosnak, hogy megosztotta velünk fotóit és emlékeit!

"1964-től  éltem a városban 2001-ig.  A Dunaújvárosi Tervező Irodán dolgoztam és intenzíven részt vettem a város életében.
A küldött képek 1970-ben készültek amikor az akkori “Lenin tér” díszvilágítása és díszburkolata épült. Magyarországon először ekkor került elhelyezésre ilyen világítás. Az oszlopokat egyedi terv alapján a Dunai Vasmű gyártotta le. A statikai tervek és a világítás tervei is a Dunaújvárosi Tervező Irodán készültek. A kivitelezést a 26. ÁÉV  végezte. A díszburkolatot is a Tervező Iroda mérnökei tervezték meg. Eredetileg arra épült, hogy csak gyalogos forgalom lehessen itt. Különböző felvonulásokra és megemlékezésekre lehessen csak használni. A képek saját fotóim, a felállítás pillanataiban és utána amikor már a teljes tér beépült akkor készültek.
A Kék Duna Áruház építésekor készült a negyedik kép, ami az akkor elkészült Dózsa György úti kábeles közvilágítást ábrázolja.”
Nyári János

Földcsuszamlás a Radarnál.
Személyi sérülés nem történt. A Vasmű termelése zavartalan.

Szombaton a kora hajnali órákban a Duna-part radari szakaszán földcsuszamlás történt. Ezen a szakaszon már a korábbi években is történtek kisebb földcsuszamlások, s ezt a területet a város terjeszkedése szempontjából - amíg a végleges partrendezés meg nem történik - számításon kívül hagyták. Csupán ideiglenes jellegű felvonulási épületek helyezkednek itt el. A csuszamlás következtében a radar területén néhány barakkot azonnal ki kellett üríteni, továbbá egy biztonsági sáv hagyásával több családot máshova kellett áttelepíteni. 17 családot a Délivárosban, egyet a városban, 9 családot pedig a radari ideiglenes lakótelepen belül helyeztek el. A földomlásos területet - az esetleges balesetek elkerülése végett - lezárták. A természeti jelenség a Vasmű termelésében nem okozott fennakadást, arról a szivattyútelepről, amely ezen a szakaszon dolgozik, nyomban a másik szivattyútelepre kapcsolták át, s a Vasmű ipari vízellátását zavartalanul biztosíthatták.

(…) Különös látvány tárul az ember szeme elé a Duna-parton. A természet erőinek érdekes munkája. Amíg a domboldal egy része lesűllyedt, a folyó partján friss földhányások emelkednek, mintha gátat emelnének a víz elé. Közben - a gyűrődő, dülöngélő talajon, a jobbra-ballra döntött fák között mély hasadások, szinte nem látni a mélyüket. A radari hajóállomás vas hídja középen összehajolva, mintha egy hatalmas kéz űzött volna vele tréfás játékot. Óriási erők mozdultak meg, szinte átformálták a tájat. (…)

Dunaújvárosi Hírlap, 1964. március 3.

A ruha és az Arany Csillag étterem

Az Arany Csillag első napján máris összetűzésre került sor.
Az üzletvezető néhány embert felszólított, hagyja el az éttermet, másokat pedig nem engedett be.
A kiutasítottak felháborodottan beszélik, hogy az üzletvezető ruházatukat kifogásolta.
Ezeket az eseteket ki kell vizsgálni, de azért jó, ha egy kicsit elgondolkozunk ezen. Mert Sztálinvárosban a “hőskor” maradványaképpen elharapódzott az a szokás, hogy az emberek nem “adnak magukra”. Moziba, színházba, bálba mennek meszes, olajos kezeslábasban, pufajkában - úgy, amint dolgoztak benne. Van ennek jó oldala is. Az tudniillik, hogy minálunk nagy becsülete van a munkának. És a munkások büszkék arra, hogy ők - munkások. Úgy van: legyenek is büszkék! Elvtársak, szaktársak, igen nagy rang ez!
Nem is adjuk oda semmiért. Nem mondunk le róla.
Viszont - s ez sokaknak véleménye - éppen a társadalmi rang, mit e szó jelent: munkás, éppen ez a rang követeli, hogy a társadalmi érintkezésben bizonyos formákat tartsunk meg. Ha este elmegyünk valahová szórakozni, borotválkozzunk meg, tegyük le munkában gyűrődött és szennyeződött munkaruhánkat és húzzunk tiszta, rendes, vasalt ruhát. Megtehetjük, mert módunk van rá, mindenkinek, aki dolgozik, kell, hogy legyen tiszta és rendes ruhája, ünneplő ruhája. Hiszen így volt ez szokás mindig. Az a pataji legény is megmondhatja, akit kék munkászubbonya miatt tessékelt ki az üzletvezető az Arany Csillagból, hogy Dunapatajon is kicsípték magukat a legények, ha táncolni, szórakozni, bálba, ünnepségre vagy templomba mentek. Ennyi megbecsüléssel tartozunk önmagunknak. Nem kell szmoking vagy frakk, nem kell különös “elegancia”! Rendes, tiszta ruha kell, amilyet a magyar ember mindig felhúzott - ha volt neki - valahányszor olyan helyre ment, amely iránt megbecsülését ki akarta fejezni. S mivel az Arany Csillag Sztálinváros társadalmának legszebb találkozóhelye, ez a sztálinvárosi társadalom, munkások műszakiak, orvosok, pedagógusok, dolgozó emberek társadalma elvárja ezt a megbecsülést.
Éppen a megbecsülés követeli azt is, hogy az Arany Csillagban szerényen, csendesen, emberi módon viselkedjünk. Azt hisszük, mindenkinek a helyeslésével találkozik, ha kijelentjük: ittas embert az Arany Csillag étterembe sem beengedni, sem megtűrni nem szabad! Ott a részegeknek semmi helyük nincs. És félreértések elkerülése végett: nemcsak a részeg munkásoknak, hanem a részeg vezetőknek sem.
Ha onnan kiküldenek valakit, az sohasem az embernek, hanem a viselkedésének szóljon.
Arra vigyázzon az Arany Csillag étterem személyzete, hogy ne sértsen meg senkit. És kivált ne okozzon emberekben - jóhiszemű emberekben - olyan érzéseket, mintha társadalmi helyzetükért vetné meg őket. Ez a mi világunkban tűrhetetlen volna. Határozottan, de azzal az udvariassággal, amely a legegyszerűbb segédmunkásnak éppen úgy kijár, mint az igazgatónak vagy titkárnőnek, magyarázza meg a személyzet, hogyan kell viselkedni Sztálinváros legszebb szórakozóhelyén. Akkor nemcsak az éttermet védi meg, hanem felbecsülhetetlen embernevelési feladatokat is fog teljesíteni.

Sztálinváros, 1954. november 30.

Stereomilk - Erdő

Stereomilk “Erdő” című klipje a “Stereomilk” című albumról. A kisfilm vázát régi super8-as felvételek alkotják a frontember gyermekkorából.

Rendőrök Dunaújvárosban
Rend és fegyelem, földön és vízen egyaránt.

Magyar retró (részlet)
színes, magyar dokumentumfilm, 52 perc, 2010

Tudják-e, hogy a Kádár-korszakban minek örült legjobban a magyar munkás? És mit vártak a munkáslányok az udvarlójuktól? Mit gondolnak, milyen volt akkoriban egy mintagazda? És ki nyerte az 1961-es szántóversenyt? Szeretnének-e együtt utazni Csűrös Karolával? Bujtor Istvánnal? És Kende Zoltánnal? Mire tippelnek, miért ettek akkoriban annyit a magyarok? És miért nem tudtak dolgozni? A Budapest retró 1-2, és a Balaton retró alkotóinak filmje.

J. Gagarin Sztálinvárosban
Felejthetetlen fogadtatás a Sztálin úton

1961. augusztus 20. Felejthetetlen nap marad városunk dolgozói számára. Esős reggelén tízezrek és tízezrek vonultak ki az utcára, hogy részesei legyenek a nap nagy eseményeinek. Eljöttek, hogy csak egy percre is köszöntsék a világűr Kolumbusát, városunk kedves vendégét, Jurij Alekszejevics Gagarin őrnagyot. A Sztálin út szűknek bizonyult azokban a percekben, amikor az első űrhajós áthaladt rajta gépkocsiján. (…)

Sztálinvárosi Hírlap, 1961. augusztus 22.

Juhász János, a sztálinvárosi pártbizottság első titkára üdvözölte beszédével a Magyarországra látogató szovjet vendégeket Sztálinvárosban.

Falfirkák és vandalizmus a ‘80-as és ‘90-es években.

A paneles lakásépítés

Május elsején avatják az úttörővasutat

A sztálinvárosi gyerekek várva várt álma, kedves “játéka”, az úttörővasút paripája elkészült. Sok álmatlan éjszakának gyümölcse ez, és sok-sok munkás áldozatkész odaadása alkotta.
Mikor kipróbálták, rakoncátlankodott a masina, mert nem akart hátrafelé tolatni, csak előre. Ráncba szedték hamarosan, és most már előre-hátra ugyanúgy jár, s vígan pöfékel.
Elkészült hozzá a kocsi is. Egyenlőre csak az egyiket adják át a forgalomnak, a másikat még festik. A kocsit a vasszerkezet dolgozói készítették, az épületjavító munkásai égszínkékre fényezték. Kis tábla is lesz rajta, mint az igazi, nagy vasúti kocsikon: 24 ülőhely, 14 álló hely.
Már nem sokat kell aludni, s aztán ott pöfög majd a tüzes vasparipa a Vidám Park mellett, az árnyas fák között, s a kocsiból vidám, mosolygós úttörők kandikálnak ki integetve…

Ünnepi műsor (1958)

ÁPRILIS 30-ÁN 20 órakor fáklyás felvonulás. Utána a Bartók Béla Művelődésiház előtt utcabál. 22 órakor a víztorony tetején tűzijáték.
MÁJUS 1-ÉN 6 órakor zenés ébresztőt ad a tanács fúvószenekara.
Fél 9 órától gyülekezés a felvonuláshoz, a város különböző pontjain. A felvonulók a Sztálin út és a Beloiannisz utca útkereszteződésénél felállított tribün előtt haladnak el.
Fél 10 órakor asztalitenisz mérkőzés a Székesfehérvári Vasas NB II-es csapatával a Technikum tornatermében.
11 órakor a Vidám Park megnyitása. A felvonulás után az úttörő vasút megnyitása. Felavatja és ünnepi beszédet mond: Csanád György, a Közlekedés- és Postaügyi miniszter helyettese. (…)

Sztálinvárosi Hírlap, 1958. május 1.